Ez igen nagy kérdés? Mégis úgy hiszem, viszonylag könnyű rá válaszolni. Gyermekeket hoznak a szüleik edzésre, jórészt mert féltik őket, hogy atrocitás éri őket a suliban, az utcán, vagy hogy fegyelmet tanuljanak. Na ezt látják kívülről. Még a nagyobb gyerekek is hasonlókért jönnek be az ajtón. Meg akarnak tanulni verekedni, vagy már bántották őket, és ezen szeretnének túl jutni. Esetleg a megszerezhető érmek vonzzák őket. Ez is benne van egy karate sportegyesület lehetőségeinek, de senki sem azért jön, hogy a mozgáskultúrát, szellemiségét megismerje, gyakorolja. Sokan nem is tudják, mit vállalnak, s sokan, mikor rájönnek, elhagyják a dojot. Ők csak meg szerettek volna erősödni, és megtanulni verekedni. Mikor rájönnek, hogy egy dojoban a test erősítésén kívül más is van, csalódottan otthagyják. Persze van ellenpélda. Van, aki kellemesen csalódik, és azt mondja, hogy na valami ilyesmire vágyott, de ő maga sem tudta azt akkor.

Egyértelmű, hogy gyerekeknek lassan adagoljuk a budot, és megpróbáljuk megadni a versenyzéssel járó tapasztalatokat, de ezt is csak az arra alkalmasnak. Akinek személyisége alkalmatlan a versenyzésre, azt nem kényszerítjük egy újabb kudarc felé, vagy egy rossz élmény felé. Annak szép lassan adagoljuk a harcművészetet. A versenysport fiatal, kihívásokra éhes sportolóknak való, akik alkalmasak a versenyzésre.

A harcművészetet viszont bárki gyakorolhatja, hiszen annak nincs soha vége. Nincs győztes hirdetve, nincsenek aranyérmek. Jó esetben a sensei azt mondja, „jó”. Rossz esetben pedig azt „ ez nem jó, nem érted” és szakadatlan küzdelem folyik, hogy végre megértsünk egy technikát, annak alkalmazását. És mitől harcművészet ez, és nem sport? Attól, hogy önmagunkért csináljuk, és nem a győzelemért. Azért csináljuk, és gyakorlunk, mert jobban szeretnénk csinálni, tökéletesebben. Hány festő festette meg ugyanazon témát, csak mert jobban szerette volna ábrázolni, máshonnan megvizsgálni, stb? A harcművészetekkel sincs ez másképp, szebben, pontosabban, jobban szeretnénk egy –egy katát eljárni, magát a küzdelmet szebbé tenni. Egy kívülálló nem érti, mit szöszölünk annyit pl. egy gyaku tsukin. Számára csak az a fontos, hogy hatékony-e. Természetesen ez nagyon fontos, hiszen a karate kialakulásakor az volt a létkérdés nem egyszer, hogy túléljük-e a támadást. Napjainkban nem az élet kioltására törekszünk, a mozdulatok tökéletesítésén keresztül önmagunk megismerése a cél, a valóság megértése a karate által. Eredeti tanításban az áll, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan. Ki is kételkedik ebben? Akinek a lelkét még nem érintette a halál, a csalódás, a bánat, a szeretet, a gyöngédség, a vidámság, stb. Számára biztosan nem tudunk adni semmit, rövid időn belül elhagyja azt a dojot, ahol a hagyományokat tisztelik, és belép egy olyan helyre ahol a tisztelet kevésbé fontos, vagy más szerepe van. Attól még lehet kitűnő sportoló valaki, hogy nem érti a budot, a keleti filozófiát, de ez azt is jelenti, hogy semmi keresnivalója nincs egy dojoban.

Véleményem szerint a harcművészet sokkal több, mint sport. A sportban mindig érmeket osztanak, első helyezettet hirdetnek, és a cél mindig valaki más legyőzése. Egy dojoban soha nem ezt tanítják. Persze a fiataloknak ott van a sportkarate, és azt egész sokáig csinálhatják is, és ez így helyes, de ha nagyobb lesz, és értelme megnyílik, megtaníthatjuk szép lassan a harcművészet igazi arcát. Erre minden tanítónak törekednie kell. Aki ezt nem kéri, itt is ki tud „öregedni”, ha a budo nem érdekli, de ha megérintette a szellemisége, maradni fog, és elkezdi az igazi karatét gyakorolni.

2009.06. hó 

Bruszt Mária